Mérges Marci

Luca, a kis húga épp a folyósón kergetett egy piros pöttyös labdát. Vidáman nevetve szaladt utána. Amikor épp utolérte volna, véletlenül belerúgott még egyet, a labda pedig sebesen továbbgurult, egyenesen Marci szobájának nyitott ajtaja felé. Egy pillant alatt átszökkent a küszöbön és szélsebesen robogott a városka közepe felé. Nekicsapódott a hosszan elhúzódó városfalnak, amit nyomban kidöntött, ezután sorra borultak el a házak, mint a dominó, a korábban nyugodtan parkoló autók szanaszét gurultak, a park darabjaira hullott és végül… a tűzoltóállomás is leomlott. Egy szempillantás alatt eltűnt az egész város, amiért Marci napokig fáradozott.

A kisfiú csak állt mozdulatlanul, a szeme tágra nyílt, a szava elakadt, a gyomra pedig egyre jobban összeszorult. Arca vörösre gyúlt a dühtől és úgy érezte, menten felrobban.

– Miért kell mindig mindent elrontanod?! – kiabált rá Lucára, aki először csak dermedten állt. – Azonnal menj ki! – folytatta, mire a kislány elpityeredett és kiszaladt a szobából.

Marci mérgében még belerúgott az utolsó épen maradt vidámparkba is. Aztán leült a szoba sarkába és a harag helyét lassan szomorúság váltotta fel. A szeme könnybe lábadt és ő is sírni kezdett.

Mikor a szülei bejöttek, megkérték, hogy maradjon a szobájába kicsit, hogy megnyugodjon. Azt mondták, csak akkor jöjjön ki, ha úgy érzi, őszintén bocsánatot tud kérni húgától a goromba szavakért.

Így kuporgott most egyedül, összegömbölyödve, amikor egyszer csak halk kaparászás hallatszott az ablakon.

– Hát te meg miért üldögélsz a szobádban ezen a szép napon? – szólalt meg egy ismerős, meleg hang.

Marci felpillantott és ott állt előtte Zsömle, a kis sárkány, barátságos mosollyal és kíváncsi tekintettel az arcán.

– Hagyjál békén… – morogta Marci a könnyeit törölgetve.

Zsömle csöndesen leült mellé és így szólt. – Tudod, most pont úgy nézel ki, mint egy polip.

– Polip?! – kérdezte Marci döbbenten. Olyan meglepett volt, hogy egy pillanatra még a sírást is abbahagyta.

– Bizony. Tudod, a polip, amikor megijed vagy mérges lesz, sűrű, fekete tintát enged maga köré. Ettől nem lát semmit, csak a zavaros sötétséget. Pont, mint amikor elönt a düh. Szeretnéd megnézni?

– Igen… szeretném. – szipogta Marci.

Zsömle előhúzott egy búvárszemüveget, amit egyetlen suhintással Marci orrára varázsolt. Egy pillanat múlva már együtt lebegtek a tenger mélyén. Egy kis polip úszott feléjük, aki a legapróbb mozdulatra hirtelen sötét felhőt eregetett maga köré.

– Látod? – suttogta Zsömle. – A düh olyan, mint ez a fekete tintafelhő: hirtelen jön és mindent elborít. De azt is meg lehet tanulni, hogyan oszlasd el és láss újra tisztán.

Egy pillanat alatt visszatértek Marci szobájába. Leültek a szőnyegre a kis legóváros romjai mellé és Marci halkan megszólalt:

– Ilyenkor olyan, mintha nem is én irányítanám. A düh egyszerűen csak előtör.

– Akkor elárulom, mit csinálj, ha legközelebb így érzed. – bólintott Zsömle.

Marci figyelni kezdett.

– Hunyd be a szemed, jó szorosan. De ne leskelődj! Most szívd be a levegőt az orrodon át… és fújd ki a szádon. – közben Zsömle és Marci egyszerre lélegeztek lassan.

– Képzeld el, hogy egy nagy, puha pitypangot fújsz szét… vagy még jobb, a szülinapi tortád gyertyáját!

Erre Zsömle elővarázsolt egy igazi, színes kis gyertyát. Marci megfújta – először óvatosan, aztán egyre erősebben. A láng kialudt.

– Ez az, remek volt! Most szorítsd ökölbe a kezed, feszítsd meg az izmaid, jó erősen… és szép lassan lazítsd el.

Marci követte.

– Most pedig vágj egy igazi, nagyon-nagyon mérges arcot, amilyen mérgeset csak tudsz… és… simítsd ki szépen, nyugodtan az arcod. Ez az! Máris jobb, ugye?

Marci lassan elmosolyodott. Érezte, hogy egyre nyugodtabb, mintha a sötét felhő szétoszlott volna körülötte. Újra ő irányította az érzéseit, ami nagyon megnyugtató volt.

– Most már tudod, hogyan lehetsz úrrá az érzéseiden és csitíthatod el a dühöd – mosolygott rá Zsömle. – Mielőtt elmennék, szeretnék még mutatni valamit…

– Ez itt egy Méregzsák. – mondta és előhúzott egy apró, színes vászonzsákot – Belerakhatod a mai mérgedet, én pedig elrepülök vele jó messzire, hogy többé ne nyomja a vállad.

Marci belesúgta a zsákba az egész napos haragját és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Köszönöm – mondta csendesen. – Most pedig… megpróbálom helyrehozni a dolgot.

Kiszaladt Luca után, megölelte és megkérdezte:

– Segítenél újraépíteni a városomat?

Luca elmosolyodott és bólintott, majd együtt kezdtek építkezni. És tudjátok mit? A végére a város még szebb lett, mint azelőtt.

Vége