Egyetlen kívánság

A téli szünet első napján már hajnalban felébredt, pedig még az ébresztőóra sem szólt. Kisietett az ágyból, végigtipegett a szőnyegen és két kezét rátapasztotta az ablakra. Odakint a párkányon puha fehér halmok kuporogtak, a kertben a bokrok vállán kis hósapkák ültek, a kerítés lécén pedig cukormáz-szerű csíkok húzódtak.

– HÓÓÓ! – kiáltotta Szofi és már szaladt is a nappaliba, ahol anya és apa a karácsonyfával ügyeskedtek.

A fenyő a szoba közepén állt, még kissé bátortalanul, hiszen az első díszek felrakásával megvárták Szofit. Ahányszor apa megigazította az ágait, az egész nappali megtelt erdőillattal.

A konyha felől közben barátságos, meleg fény szűrődött ki: mama serénykedett ott. Szofi már futott is át, hogy megnézze. Nagymama piros-fehér kockás kötényén lisztpöttyök ültek, akárcsak a hópelyhek. Az asztalon kis tálak sorakoztak: liszt, méz, vaj, tojás. A fűszerek illata pedig már a levegőben szállt, mint egy láthatatlan szalag: fahéj, szegfűszeg, narancshéj.

– Épp jókor jössz, kincsem – mosolygott mama. – Hamarosan kiszúrhatod a tésztát. Milyen formákat választasz idén?

Szofi odahúzott egy sámlit, felállt rá és két kézzel elkezdett kotorni a dobozban, ami telis-tele volt süteménykiszúrókkal. Csillag, szívecske, hópehely, szánkó, harang… minden felsorakozott és már készültek is a kis formák, miközben az ajtófélfán át az egyre szépülő fát figyelte.

– Szofi, majd te teszed fel a csúcsdíszt, jó? – szólt ki a szobából apa.

A kislány csak úgy cikázott a konyha és a nappali között. Közben pedig még egyszer kiszámolta fejben, mennyit kell aludni karácsonyig. Apa felemelte őt jó magasra, így felkerült a fa utolsó éke is, egy ragyogó csillag.

Szofi, minta előre kitervelte volna, tudta is mi a következő program. Gyorsan magára kapkodta a sapkát, kesztyűt, csizmát és nyitotta is az ajtót. 

– Mire visszajössz, kisülnek! – kiáltotta utána mama.

A hó kint olyan vastag pelyhekben hullott, mintha óriási tollpárnákat ráznának a kert fölött. A szomszéd gyerekek már ott álltak a kerítésnél, piros orral és csillogó szemmel.

– Szofi, gyere! Hócsata! – kiáltotta Bence és már gyúrta is a hógolyót, amitől a kesztyűje olyan fehér lett, mint a tejhab.

A kislány nevetve dobott vissza. A hógolyók csak úgy repkedtek, mint fehér labdák, a hó ropogott a kis csizmák alatt, a kesztyűkön pedig egyre több jégkristály ült meg. Egyszer csak egy nagyobb, gömbölyű hólabda vette célba Szofit, aki ösztönösen lehajolt.

És a hógolyó – mintha csak saját akarata lenne – továbbrepült, egyenesen a szomszéd ház ablakának.

Csatt!

Hirtelen, mintha valaki elvágta volna a nevetést. Mindenki megdermedt. Ugyanis éppen abban a házban lakott a „morcos bácsi”. Legalábbis a gyerekek így hívták. Nem azért, mert nem tudták a nevét. Hanem mert sosem látták mosolyogni. Az udvara mindig rendezett volt, a kapuja pedig mindig zárva és ha néha feltűnt, a tekintete olyan volt, mint a téli felhő: szürke és komor.

– Ajaj… – súgta valaki.

A gyerekek óvatosan odasettenkedtek a kerítéshez. Mikor Szofi behajolt a kapun, egyszer csak Bence hátulról belökte. A kislány először megijedt, de mikor meglátta, a hatalmas hókupacokat a szomszéd udvarán, nevetve belevetette magát. A többiek követték. A gyerekek kuncogva, szinte szinkronban gyártották a hóangyalokat, megfeledkezve arról, mi is történt néhány perccel korábban.

De ekkor az ablak mögött meglibbent a függöny. Pár másodperc múlva a kert felőli kapu nyikorgása szakította félbe a vidámságot. A morcos bácsi kilépett. Sötét kabátban, sapkában, kezében lapát. A szemöldöke gyorsan összeszaladt a látványtól.

– Elég legyen! – mordult rájuk. – Eredjetek innen! Mi ez a zajongás? Megfáztok! Micsoda szórakozás ez?

Szofi ösztönösen kibökte, amire gondolt:
– De hát… a hó csodás! Olyan, mint a porcukor a sütin!

A bácsi a lapátjára támaszkodott és úgy értetlenkedett, mintha valami egészen idegen nyelven beszélne.
– Csodás? – fújt egyet. – Ebben nincs semmi csodás. Csak latyak meg munka. Ha ennyire csodás, gyertek ide lapátolni! 

És már tolta is a havat maga előtt, mintha csak haragudna rá.

A gyerekek szétszéledtek, mint a verebek. Szofi is futott haza, ahogy csak bírt. A hó csikorgott a csizmája alatt, a szíve pedig hevesen dobogott. Otthon a meleg szinte átölelte, a konyhában pedig a mézeskalács már illatozott.

Szofi hadarva mesélt:
– Mama! – lihegte. – A morcos bácsi! Elzavart minket! Azt mondta a hó nem csodás!

Mama letette a fakanalat és csendesen hallgatta.
– Tudod, – szólt halkan – biztos megvan az oka. Néha az emberek nem azért nem szeretik a karácsonyt, mert rosszak. Hanem mert… valami hiányzik belőle. 

Szofi felhúzta az orrát.

– Talán – folytatta – vihetnél át neki egy kis sütit. Nézd, milyen szépek lettek!

– Soha! – csattant fel. – Aki nem szereti a karácsonyt, nem érdemli meg a mézeskalácsot. Süssön magának!

Mama nem vitatkozott. Csak letette a süteményes tálcát és megsimogatta Szofi buksiját.
– Rendben, majd meglátod.

A kislány még délután is kiment a kertbe játszani egy kicsit, de valahogy egyre csak mama szavai jártak a fejében: lehet, hogy a karácsony nem mindenkinek ugyanolyan?

Az ég már sötétkék volt és a lámpák sárga fényfoltokat rajzoltak a hóra. A szomszéd udvarban a „morcos bácsi” még mindig lapátolt. Már nem dühösen, inkább makacsul. 

A kislány építeni akart egy hóember, de akkor meglátta, hogy már áll egy az udvar közepén. Odalépett hozzá, mire az egyszer csak megrezzent. Szofi hátralépett. A következő pillanatban pedig a hó egyszerre lecsúszott róla, mint amikor valaki lerázza magáról a takarót.

És ott állt Zsömle.
A kis sárkány hópelyhekkel a szempilláján mosolygott.

– Szervusz, Szofi – mondta és lefújt az orra hegyéről egy pelyhet. Majd a kerítés felé nézett, ahol a szomszéd bácsi még mindig lapátolt.

A kislány elmesélte neki a ma történteket, majd hozzátette:
– Nem értem, hogy lehet másképp tölteni a karácsonyt.

Zsömle nem válaszolt rögtön. Először csak a hóra nézett, aztán vissza Szofira.
– Megmutatom – mondta.

Aztán elővett valamit, pontosabban a hó alól előhúzott egy apró szánt.
– Gyere – mondta Zsömle. – Induljunk.

A szán finoman megindult. Aztán hirtelen csak úgy suhantak vele. A téli szél az arcukba fújta a szabályos hópelyheket, amik aztán megültek Szofi fürtjein. 

Fentről egy varázslatos kis falucska tárult eléjük. Mintha egy mesekönyv lapjára érkeztek volna: a házak tetején hókalap, a kéményekből vékony füstcsíkok és mindenütt apró fényfoltok.

Volt, amelyik erősen égett. Némelyik csak halványan pislákolt. És voltak olyan házak is… ahol az ablakok egészen sötétek voltak.

A szán lejjebb ereszkedett az első sötét házhoz.

Kicsi volt, a kertje pedig csupa hó. Bent félhomály. A sarokban apró kályha csücsült. Bent egy idős néni, vastag kendővel a vállán, kezében kis kosarat tartott, benne fahasábokkal, gondosan egymás mellé rakva, mintha mindegyik külön kincs lenne.

Zsömle ekkor elővett valamit a szán hátuljából: egy apró fényt, ami olyan volt, mint egy pici csillag. Szofi kezébe adta, aki azonnal tudta, mit kell tennie. A kéményen keresztül bepottyantották a kandallóba, ami hirtelen felélesztette benne a lángot és kellemes meleget árasztott a házikóban.

A szán továbbindult.

A következő házban vidám gyerekhangok zsongtak. A szobában egy takaró terült szét, amin ültek és épp egy labda vándorolt kézről kézre. 

Szofi számolni kezdett:
– Többen vannak, mint ahány szék.

Zsömle bólintott.
– Talán nincs mindenből annyi, de a vidámságból és szeretetből biztosan nem fogynak ki.

A kis sárkány megint elővett egy apró fényt. Szofival az ablakon át, egyenesen az asztal közepére tették, amitől az megtelt finomabbnál finomabb falatokkal.

Tovább álltak. A harmadik háznál halványan pislákolt a fény.
A levegőben volt valami furcsa. Egy kisfiú ült az asztalnál, miközben a szülei kapkodtak, készülődtek. Apa cipőt húzott, kabátot vett. Anya szendvicset csomagolt neki.

A falon egy naptár lógott és december 24-ét hatalmas piros karika ölelte körbe. Mellette az állt: munka.

Szofi odasúgta:
– Ők dolgoznak? Ilyenkor? De hát nem ünnepelnek?

Zsömle megrázta a fejét.
– Van amikor muszáj. De attól még ők is ünnepelnek, csak talán másképp.

A kislány már magától vette is ki az aprócska fényt és a tenyeréről a bejárati ajtó kulcslyukán át befújta a szobában álló karácsonyfa alá. Ezzel három aprócska ajándékcsomag pottyant a fa alá, csak arra várva, hogy megálljanak egy pillanatra és kinyissák őket.

A szán visszafordult, egyenesen hazafelé, a falucska fényei pedig egyre távolodtak.

A szán szép lassan landolt a kertben, ahonnan Szofi rögtön meglátta, hogy a „morcos bácsi” azóta is lapátol. De a kislány már egyáltalán nem érzett dühöt vagy felháborodást. 

– Zsömle… – mondta halkan. – Lehet, hogy a szomszéd bácsinak is… sötét az ablaka? 

Zsömle csak annyit mondott:
– Bizony. És lehet, hogy neki is csak egy pici fényre lenne szüksége ahhoz, hogy szebb legyen az idei karácsonya. Mint ahogy a sötét házikókban csináltuk.

Szofi hirtelen megfordult és átloholt a konyhába. Mama épp cukormázzal húzott csíkokat a mézeskalácsokra.

Szofi mély levegőt vett.
– Mama… vinnem kell a bácsinak. Nem hagyhatom, hogy sötét legyen nála.

Mama nem kérdezett sokat. Csak gyorsan egy kis dobozba tett pár süteményt a legszebbekből.
– Vidd csak – mondta.

Szofi átrohant egyenesen a szomszéd házhoz, át a kapun és határozottan megnyomta a csengőt. A bácsi lassan ajtót nyitott és amikor meglátta a váratlan vendéget, csak kérdően nézett le rá.  

Szofi mély levegőt vett és így szólt:
– Hoztam neked ajándék sütit. – És gyorsan hozzátette: – Én csináltam mamával.

A bácsi egy darabig csak a dobozt nézte.
– Nekem… – kezdte, majd megköszörülte a torkát – nekem rég óta… senki nem adott ajándékot.

– Tessék – nyújtotta előre a dobozkát. – Én… most hoztam!

A bácsi óvatosan elvette.
– Köszönöm – mondta végül és talán még egy halvány mosoly is látszott az arcán.

A kislány mielőtt elment volna, csinált egy hóangyalt a szomszéd udvarán összekotort hókupacban, majd hazaszaladt.

Másnap Szofi épp kakaót szürcsölt, miközben odasétált az ablakhoz. Szemével, mint minden téli reggel, az este lehullott hótakarót pásztázta, amikor a szeme megakadt a szomszéd bácsi kertjén. A járda, a kapu, a lépcső… minden szép tiszta volt, mint mindig.

De a kis hóangyal… ott volt. Éppen, ahol tegnap hagyta. Senki sem lapátolta el.

Szofi mosolyogva ment vissza a konyhába.
– Mama… – mondta. – Tudtad, hogy a morcos bácsi nem is morcos? 

Mama felnézett.
– Nem? – kérdezte játékosan.

Szofi megrázta a fejét.
– Nem. Csak… volt egy kívánsága. Amiről más nem tudott. És azt hiszem… én azt most teljesítettem.

Vége