Az elfelejtett játékok

A szobája éppen úgy nézett ki, mint egy csatatér: a földön egy félig szétesett LEGO-vár állt, az ágy háttámlájáról egy gyűrött papírsárkány himbálózott, az ágy alól kikandikált egy távirányítós autó eltévedt kereke, a fiókból pedig egy plüss nyuszi füle lógott ki bánatosan.

Fülöp mindet szerette… egy ideig.

Éppen tegnap volt a kisfiú születésnapja, így kapott egy káprázatos, villogó űrhajós robotot. Az új szerzemény tudott forogni, világított, sőt, ha megnyomták a karján lévő gombot, még beszélt is. Azt kiáltotta:

– Készen állok a küldetésre!

Fülöp egész nap vele rohangált, a kertben, a házban, a nappaliban. Amikor meglátta a szomszéd kislányt, rögtön oda is kiáltotta neki:

– Bibibíí, az én új űrhajós robotom ezerszer jobb, mint a te régi dinoszauruszod!

És már szaladt is tovább. A robot karjait pörgetve berontott a nővére szobájába.

– Bamm! Puff! Az űrhajós robot megsemmisíti a gonosz főhadiszállását! – kiáltotta és célba vette a testvére íróasztalán álló ceruzatartót.

– Fülöp, ne már! – sóhajtott a nővére, aki éppen olvasott. – Nem lehetne, hogy a robotod a saját szobádban harcoljon?

– Dehogyis! Ő mindenhol küldetésre megy! – nevetett Fülöp és újra csak lengette a robotot.

A nővér elmosolyodott, de a fejét csóválta.

– Ez a robot is csak addig lesz a kedvenced, amíg holnap meg nem látsz egy másikat.

Fülöp megtorpant. Az arca egészen elkomolyodott.

– Nem igaz! Ő a legkülönlegesebb!

– Tényleg? Tegnap még a távirányítós autó volt az. Azelőtt a dinoszaurusz, azelőtt meg a…

– Hagyd abba! – vágott bele nővére szavába dühösen. – Olyan buta vagy! Régen kedves voltál. Tudod mit? – folytatta – Te sem kellesz már!

Hatalmas csend lett.

A nővér nem szólt semmit, csak rosszallóan nézett kisöccsére. Azzal Fülöp dacosan kifordult az ajtón és felviharzott a padlásra.

A padláson félhomály és por fogadta, a levegőben pedig a régi idők illata szállt. A kisfiú lehuppant egy sámlira a vén ládák, kopott dobozok és félig nyitott ajtajú szekrény társaságában.

Bosszús gondolatait egyszer csak egy halk motoszkálást szakította félbe. A sarokban a régi hintaló megmozdult, majd egy kis fej kukucskált ki mögüle. A kedves arcon kíváncsi mosoly ült.

– Ki van ott? – kérdezte bátran Fülöp.

– Szia, én Zsömle vagyok! – válaszolt a kis sárkány miközben leült mellé.

– Azta! – motyogta a kisfiú tágra nyílt szemekkel. – Te milyen játék vagy? Távirányítóval tudsz mozogni?

Zsömle úgy elkezdett kuncogni, hogy még a hasa is belesajdult.

– Nem vagyok játék butus, én Zsömle vagyok a kis sárkány. Mindig oda megyek, ahol a legnagyobb szükség van rám!

– Hát rendben, ha te mondod. De azért játszani tudsz? – kérdezte a kisfiú és ezzel az űrhajós robot máris a gondolatai legmélyebb bugyrába került.

– Még szép, hogy tudok! Szeretnék is mutatni neked valamit! Vagy inkább valakiket…

A ládák hirtelen remegni kezdtek, a por lassan megcsillant és hirtelen a padlás minden kis lakója életre kelt. A sarokban a plüss maci megdörzsölte a gombszemét, a katonák kinyújtóztak, a fa vonat nyikkanva felzakatolt, még a kis dob is felzendült.

– Hű, ezt meg hogy csináltad?! – kérdezte Fülöp, de a választ már nem várta meg, azonnal a játékok felé szaladt.

Zsömle jelzett neki, hogy csak észrevétlenül, a dobozok mögül figyeljék meg a kis játékokat. Azok mihelyst leporolták magukat és körülnéztek, máris megismerték egymást, mint Fülöp szobájának egykori lakótársai:

– Ó, sziasztok kis katonák! – szólt a plüssmaci. – Emlékszem rátok, mielőtt érkeztetek, én voltam Fülöp legjobb barátja. Nélkülem még aludni sem bírt.

– Vigyázz! Jobbra át! – kiáltotta a sereg parancsnoka, majd a kissé hiányos csapat a maci elé vonult és tisztelgett. – Jelentem, mi egy egész héten át védtük a LEGO várat a szörnyek elől! Aztán jött a lézergalaxis flotta, minket pedig lefokoztak.

– Jaj, de jó, hogy mind itt vagytok! – rikkantotta vidáman a fa vonat. – Ó, mi milyen jókat sihu-húhantunk, mikor azt játszottuk, hogy a nappali egy hatalmas város. Azok voltak ám a szép idők!

– Rólam se feledkezzünk meg! – szólt végül a játék dob – Bár csak 2 napig, de olyan dallamokkal töltöttem meg Fülöp szobáját, hogy a nővére is folyton átjött hozzánk.

Fülöp csak hallgatott a dobozok mögött. Legelőször nevetni akart, de mire mindenki felsorakozott, valami furcsa érzés egészen szorítani kezdett a torkában.

– Így haragszanak rám? – kérdezte Zsömlét.

– Ó, egyáltalán nem! Sőt! Bármikor örömmel játszanának! Csak épp szomorúak, mert azt hitték, örökké fontosak lesznek neked.

– De hát… nem lehet mindennel egyszerre játszani – mondta halkan Fülöp.

– Igazad van! – bólintott Zsömle. – De tudod, az, hogy valamid… vagy valakid van, nem természetes. Hanem ajándék. És az ajándékot meg kell becsülni, egészen addig, amíg nálad van.

Fülöp okos kisfiú volt és rögtön megértette, mire céloz a kis sárkány.

– Mint a nővéremet? – kérdezte lesütött szemmel.

– Pontosan!

Ezzel Fülöp gyorsan lefutott a lépcsőn, egyenesen a testvére szobájába.

– Sajnálom… nem is vagy régi. Te tényleg a kedvencem maradsz, örökre.

A nővére elmosolyodott és átölelte.

– Hát, te sem vagy lecserélhető, kisöcsi.

Gyere, menjünk fel gyorsan a padlásra! – mondta lelkesen, miközben egy hatalmas ötlete támadt – Segítened kell nekem valamiben! – és már húzta is maga után kézen fogva nővérét.

Odafent bemutatta régi kis barátait és közös válogatásba kezdtek.

– Ezeket megtisztítom és visszaviszem a szobámba, a többieket pedig odaadjuk más gyerekeknek – mondta. – Nekik talán még sosem volt saját játékuk.

A nővére büszkén megsimogatta a fejét.

– Ez nagyon szép tőled Fülöp.

A szobájában elrendezte a maradék játékokat.

A LEGO-várat újjáépítette, a plüss nyuszit leültette a polcra, az új űrhajós robot mellé.

– Most már mindannyian a kedvenceim vagytok – mondta mosolyogva.

Vége