Az erdő hangjai

Például amikor mindkét mama és papa átjött és anya azt kérte:
– Mondd el Panka azt a szép mondókát, amit ma tanultatok az oviban!
Panka csak állt, lesütött szemmel és úgy érezte, mintha soha többé nem akarna megszólalni.

Vagy amikor az óvó néni megkérdezte:
– Ki tudja, melyik állat él barlangban és alszik téli álmot?
Panka nagyon jól tudta! Még a bundája színét is! De mire kinyitotta volna a száját, már három másik gyerek hangosan bekiabálta. „Biztos úgyis jobban tudják…” – gondolta.

Na és amikor a szomszéd bácsival futottak össze:
– Panka, köszönj szépen! – figyelmeztette anya.
Pedig ő köszönt volna, tényleg, csak épp azt nem tudta hogyan. Hangosan? Halkan? „Jó napot?”, „Csókolom”, vagy csak „Szia”? Mi van, ha valami butaságot mond?

Panka nem volt udvariatlan, sőt! Csak épp csendes, olykor szégyenlős és talán kissé bátortalan. A szavak nála mindig hátul kullogtak a gondolatok mögött és néha úgy tűnt, el sem érnek a szájáig.

Egy nap az óvodában azt mondta az óvó néni:
– Holnap rajzolni fogunk! Azután pedig mindenki elmondja, mit ábrázolt. Nagyon izgalmas lesz!

Ettől kezdve Panka gyomrát egy kőhöz hasonló kis gombóc nehezítette, csak nem kopogott, hanem inkább szorított. Annyira, hogy egész délután, sőt, még éjszaka is csak erre tudott gondolni. Újra és újra lejátszotta a kis buksijában, mit fog rajzolni, hogyan fogja előadni és mit fognak szólni a többiek, de akárhányszor elképzelte, az aggodalma csak nőtt és nőtt.

Másnap az oviban úgy döntött, egy kedves kis erdőt rajzol, benne a kedvenc állataival. Ezzel nem is akadt gondja, hiszen telis-tele volt ötletekkel. De ahogy sorra hangzottak el a nevek és a bemutatók, egyre jobban izgult. Amikor az óvó néni kimondta a nevét és mindenki felé fordult, lehajtott fejjel, piros arccal sétált előre. Kezében szorongatta a rajzát. Még csak meg sem nézte senki, de Panka már azt kívánta, bárcsak átlátszó lenne. Vagy köddé válhatna.

A torka összeszorult. Már majdnem egy kis könnycsepp is megcsillant a szemében, amikor hirtelen megfordult és kiszaladt a teremből, egyenesen a folyosóra. Az elkészült rajzát nézte, az egyetlen biztos dolgot a kezében, mikor egy apró vonal rajta… megmozdult.

Egyszer csak az egyik szép, sötétzöldre színezett fa mögül egy kis sárkány bújt elő és reppent ki a papírlapról.
– Szia Panka! – szólalt meg Zsömle barátságos mosollyal az arcán.

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett a kis sárkányra. Ha eddig nem, hát most végképp elállt a szava.

– Mutathatok egy varázslatos helyet? Ne aggódj, nem kell mondani semmit, csak figyelmesen hallgatni! – kacsintott Zsömle. A kislány némán bólintott, majd egy szempillantás alatt el is reppentek, vissza a rajzlapra.

Egy igazán mesés erdőben landoltak, ahol a fák között fenyő és föld illat keveredett, a levelek alól halk nesz hallatszott, a levegőt pedig különös állathangok töltötték meg.

– Gyere! –  mondta Zsömle és széthúzott egy kis, sűrű fűcsomót. Alatta apró hangyák masíroztak fel-alá, hátukon szorgosan morzsaszemeket cipelve.
– Hallod ezt?
Panka megrázta a fejét.
– Várj csak… – mondta Zsömle és egy pillanat alatt hangya méretűek lettek. Most már hallatszott az apró lábak ütemes zöreje: Zsipp-zsupp, zsipp-zsupp!

Tovább álltak és folytatták a nézelődést. Egy levélkupac alá kukkantottak be, ahol egy süni mama épp a kicsinyeivel pihent. – Szipp-szipp! – szuszogtak és szimatoltak békésen.

A sünik nyugalmát egyszer csak egy hangos Brekeke! törte meg. Panka és Zsömle azonnal odasiettek a tisztás közepén álló, csendesen csordogáló patakhoz. A víztükör tetején hatalmas vízililiom levelek úsztak, amiken a békák úgy pattogtak, minta ugróiskola lenne. A kislány mosolyogva nézte a kis kétéltűek játékát.

– Kipróbáljuk? – kérdezte nevetve Zsömle és hirtelen a formás leveleken találták magukat, miközben kuncogva utánozták a békakórust – Brekeke! Brekeke!

Hamarosan visszatértek a fák közé, ahol az egyik törzsön épp egy kis mókus sietett felfelé. – Csirri-csirri! – csipogta vidáman, miközben egy makkal a pofazacskójában ágról-ágra ugrándozott. A kis sárkány felreppentette magukat a fára, ahol az odúba bekukucskálva egy mókuscsaládot pillantottak meg a terített asztal körül ülve. Nem is zavarták őket tovább.

– Nahát! – ámult el Panka most először nem csak gondolatban, hanem hangosan is.

Odalent egy pillanatra egy vörös árny suhant el a bokrok között, csak a fekete végű farka látszott ki.
– Shúúú! – hallatszott, ahogy átszökkent egy nyuszi után.
– Mi volt ez? – kérdezte Panka.
De a válasz már ott is volt a szemük előtt: – Hopp-hopp! – szólt a nyuszi és már el is iszkolt a kecses róka elől egy föld alatti lyukban.

Amerre csak néztek és persze füleltek, az erdő lakóiba bukkantak.

A domb tetején egy farkas vonyított.
– Aúúúú! – felkiáltással hívta a testvéreit.

Egy vaddisznómama dübörgött el mellettük, akit nyolc apró, csíkos kismalac követett.
– Röf-röf! – bíztatta őket az anyjuk és
– Töf-töf-töf! – válaszoltak a kicsik miközben ütemesen szedték lábacskáikat az avaron.

Végül egy takaros kis barlang mellett álltak meg, ahonnan mély, álmos hangok morajlottak: Mrrr… Grrr… – még az erdő másik felén is hallani lehetett, ahogy a medvepár szundikált épp az ebéd után, jóllakottan, hátuk alatt mohából készült párnával.

Panka szájtátva figyelt. A rengeteg hang, mind más és más, mégis… valami hiányzott. Valami halkabb, amit ismert, de most mégsem hallott.

– Valami hiányzik – suttogta.

És akkor meglátta. Egy gyönyörű, hófehér bagoly nézett rá le némán egy ágról. Aztán egy rigó röppent fel – szintén hangtalanul.

– Figyelj csak, mutatok valamit! – mondta a kis sárkány és egy hatalmas, szerteágazó fa koronájába repítette magukat. Ott az ágak közt kis fészkek sorakoztak: volt, amelyikben egyedül üldögélt egy madár, máshol egy család fészkelt, de mindenki… csendben volt.

– Ők miért nem énekelnek? – kérdezte Panka.

– Itt azok a madarak laknak, akik nem mernek megszólalni – mondta Zsömle halkan. – Azt hiszik, nincs szép hangjuk. Vagy hogy senki nem kíváncsi rájuk. Vagy… hogy butaságot csicseregnek.

Panka szomorúan nézett körbe.
– De hát… egy erdő nem az igazi a madárhangok nélkül!

– Segíthetsz nekik… egy kis bátorítással. – mosolygott Zsömle, majd vett egy nagy levegőt és halkan, de tisztán fütyülni kezdett egy kis dallamot. A kislánynak felcsillantak a szemei és gyorsan beszállt hozzá. Ahogy haladtak fészekről fészekre, egyre több kis hang csatlakozott:

– Csip-csip! – dúdolta a veréb.
– Trill-trill! – mondta a cinege fióka.
– Hu-hú-hu! Hu-hú-hu! – csatlakozott a gerlepár.
– Pity-pity! – csipogta a pinty család.
– Kakukk! Kakukk! – dalolta határozottan a harkály.

És végül… – Húúú! Húúú! – a bagoly mély szónokával lett teljes a madárkoncert.

A fák között visszhangzott a sokféle, mégis egyként zengő ének.
A földön motoszkáltak a hangyák, csipogott a mókus, brekegtek a békák – mindenki a maga módján szólt hozzá.

Zsömle rámosolygott Pankára.

– Látod? Minden kis hang fontos. Az olyan hangos, mint a medve morgása és az olyan egészen halk is, mint a hangya zöreje vagy a süni motoszkálása. Az erdő nem lenne teljes, ha egyik-másik hiányozna.

A következő pillanatban Panka újra az óvodában volt, a rajzát szorongatta, de most már egészen másképp.

Visszament a terembe. Megfordult és felnézett. Egyenesen a többiek felé.

– Ezt az erdőt rajzoltam – mondta halkan, de érthetően. – Itt laknak a hangyák, a sünik, a békák, a medvék… és a madarak is. Mindenki más hangot ad ki, de ezektől együtt lesz igazán szép és kerek az erdő! A leghangosabbtól a leghalkabbig.

Az óvó néni elmosolyodott. A gyerekek bólogattak.

És Panka először érezte úgy, hogy éppen azt mondta, amit mondania kellett. Most már valamivel bátrabban, mint azelőtt.

Vége