Fülöp élénk képzelőerejű kisfiú volt. Olyan, aki reggel még tűzoltó szeretett volna lenni, délután már űrhajós, estére pedig kincskereső kalóz. Gyorsan lelkesedett, de ugyanilyen gyorsan el is veszítette az érdeklődését.
A szobája éppen úgy nézett ki, mint egy csatatér: a földön egy félig szétesett LEGO-vár állt, az ágy háttámlájáról egy gyűrött papírsárkány himbálózott, az ágy alól kikandikált egy távirányítós autó eltévedt kereke, a fiókból pedig egy plüss nyuszi füle lógott ki bánatosan.
Fülöp mindet szerette… egy ideig.
Éppen tegnap volt a kisfiú születésnapja, így kapott egy káprázatos, villogó űrhajós robotot. Az új szerzemény tudott forogni, világított, sőt, ha megnyomták a karján lévő gombot, még beszélt is. Azt kiáltotta:
– Készen állok a küldetésre!
Fülöp egész nap vele rohangált, a kertben, a házban, a nappaliban. Amikor meglátta a szomszéd kislányt, rögtön oda is kiáltotta neki:
– Bibibíí, az én új űrhajós robotom ezerszer jobb, mint a te régi dinoszauruszod!
És már szaladt is tovább. A robot karjait pörgetve berontott a nővére szobájába.
– Bamm! Puff! Az űrhajós robot megsemmisíti a gonosz főhadiszállását! – kiáltotta és célba vette a testvére íróasztalán álló ceruzatartót.
– Fülöp, ne már! – sóhajtott a nővére, aki éppen olvasott. – Nem lehetne, hogy a robotod a saját szobádban harcoljon?
– Dehogyis! Ő mindenhol küldetésre megy! – nevetett Fülöp és újra csak lengette a robotot.
A nővér elmosolyodott, de a fejét csóválta.
– Ez a robot is csak addig lesz a kedvenced, amíg holnap meg nem látsz egy másikat.
Fülöp megtorpant. Az arca egészen elkomolyodott.
– Nem igaz! Ő a legkülönlegesebb!
– Tényleg? Tegnap még a távirányítós autó volt az. Azelőtt a dinoszaurusz, azelőtt meg a…
– Hagyd abba! – vágott bele nővére szavába dühösen. – Olyan buta vagy! Régen kedves voltál. Tudod mit? – folytatta – Te sem kellesz már!
Hatalmas csend lett.
A nővér nem szólt semmit, csak rosszallóan nézett kisöccsére. Azzal Fülöp dacosan kifordult az ajtón és felviharzott a padlásra.
A padláson félhomály és por fogadta, a levegőben pedig a régi idők illata szállt. A kisfiú lehuppant egy sámlira a vén ládák, kopott dobozok és félig nyitott ajtajú szekrény társaságában.
Bosszús gondolatait egyszer csak egy halk motoszkálást szakította félbe. A sarokban a régi hintaló megmozdult, majd egy kis fej kukucskált ki mögüle. A kedves arcon kíváncsi mosoly ült.
– Ki van ott? – kérdezte bátran Fülöp.
– Szia, én Zsömle vagyok! – válaszolt a kis sárkány miközben leült mellé.
– Azta! – motyogta a kisfiú tágra nyílt szemekkel. – Te milyen játék vagy? Távirányítóval tudsz mozogni?
Zsömle úgy elkezdett kuncogni, hogy még a hasa is belesajdult.
– Nem vagyok játék butus, én Zsömle vagyok a kis sárkány. Mindig oda megyek, ahol a legnagyobb szükség van rám!
– Hát rendben, ha te mondod. De azért játszani tudsz? – kérdezte a kisfiú és ezzel az űrhajós robot máris a gondolatai legmélyebb bugyrába került.
– Még szép, hogy tudok! Szeretnék is mutatni neked valamit! Vagy inkább valakiket…
A ládák hirtelen remegni kezdtek, a por lassan megcsillant és hirtelen a padlás minden kis lakója életre kelt. A sarokban a plüss maci megdörzsölte a gombszemét, a katonák kinyújtóztak, a fa vonat nyikkanva felzakatolt, még a kis dob is felzendült.
– Hű, ezt meg hogy csináltad?! – kérdezte Fülöp, de a választ már nem várta meg, azonnal a játékok felé szaladt.
Zsömle jelzett neki, hogy csak észrevétlenül, a dobozok mögül figyeljék meg a kis játékokat. Azok mihelyst leporolták magukat és körülnéztek, máris megismerték egymást, mint Fülöp szobájának egykori lakótársai:
– Ó, sziasztok kis katonák! – szólt a plüssmaci. – Emlékszem rátok, mielőtt érkeztetek, én voltam Fülöp legjobb barátja. Nélkülem még aludni sem bírt.
– Vigyázz! Jobbra át! – kiáltotta a sereg parancsnoka, majd a kissé hiányos csapat a maci elé vonult és tisztelgett. – Jelentem, mi egy egész héten át védtük a LEGO várat a szörnyek elől! Aztán jött a lézergalaxis flotta, minket pedig lefokoztak.
– Jaj, de jó, hogy mind itt vagytok! – rikkantotta vidáman a fa vonat. – Ó, mi milyen jókat sihu-húhantunk, mikor azt játszottuk, hogy a nappali egy hatalmas város. Azok voltak ám a szép idők!
– Rólam se feledkezzünk meg! – szólt végül a játék dob – Bár csak 2 napig, de olyan dallamokkal töltöttem meg Fülöp szobáját, hogy a nővére is folyton átjött hozzánk.
Fülöp csak hallgatott a dobozok mögött. Legelőször nevetni akart, de mire mindenki felsorakozott, valami furcsa érzés egészen szorítani kezdett a torkában.
– Így haragszanak rám? – kérdezte Zsömlét.
– Ó, egyáltalán nem! Sőt! Bármikor örömmel játszanának! Csak épp szomorúak, mert azt hitték, örökké fontosak lesznek neked.
– De hát… nem lehet mindennel egyszerre játszani – mondta halkan Fülöp.
– Igazad van! – bólintott Zsömle. – De tudod, az, hogy valamid… vagy valakid van, nem természetes. Hanem ajándék. És az ajándékot meg kell becsülni, egészen addig, amíg nálad van.
Fülöp okos kisfiú volt és rögtön megértette, mire céloz a kis sárkány.
– Mint a nővéremet? – kérdezte lesütött szemmel.
– Pontosan!
Ezzel Fülöp gyorsan lefutott a lépcsőn, egyenesen a testvére szobájába.
– Sajnálom… nem is vagy régi. Te tényleg a kedvencem maradsz, örökre.
A nővére elmosolyodott és átölelte.
– Hát, te sem vagy lecserélhető, kisöcsi.
Gyere, menjünk fel gyorsan a padlásra! – mondta lelkesen, miközben egy hatalmas ötlete támadt – Segítened kell nekem valamiben! – és már húzta is maga után kézen fogva nővérét.
Odafent bemutatta régi kis barátait és közös válogatásba kezdtek.
– Ezeket megtisztítom és visszaviszem a szobámba, a többieket pedig odaadjuk más gyerekeknek – mondta. – Nekik talán még sosem volt saját játékuk.
A nővére büszkén megsimogatta a fejét.
– Ez nagyon szép tőled Fülöp.
A szobájában elrendezte a maradék játékokat.
A LEGO-várat újjáépítette, a plüss nyuszit leültette a polcra, az új űrhajós robot mellé.
– Most már mindannyian a kedvenceim vagytok – mondta mosolyogva.
Vége
Tarts Zsömlével, mert a kalandok folytatódnak!
