Hatpettyes katica

Volt pár barátja is, akikkel gyakran épített homokvárat az udvaron, hintázott vagy bújócskázott. A legtöbb dologban éppen olyan volt, mint a többiek. Csupán egyetlen valamiben különbözött.

A haja más volt.

Nem barna, nem szőke, mégcsak nem is fekete. 

Sári haja olyan volt, mint a legszebb őszi falevél: élénken vöröslő és ha a nap rásütött, mintha apró tűzszikrák táncoltak volna benne.

Mindenkinek szép haja volt a csoportban, de az övéhez hasonló, senkinek sem.

A kislány szerette a különleges színét, egészen addig, amíg néhány gyerek el nem kezdett kérdezősködni:

– Neked miért ilyen a hajad? – kérdezte az egyik.

– Miért nem olyan, mint a miénk? – firtatta a másik.

Eleinte csak csodálkozva nézték, de aztán egy nap valami megváltozott. Akadt köztük egy kisfiú, aki szeretett tréfálkozni a többieket.

– Nézzétek! A haja pont olyan, mint a róka bundája! – kiáltotta hangosan.

Néhányan csak kuncogtak, mások azonban felbátorodtak és hamar csatlakoztak hozzá. 

– Róka! Róka! – hangzott ütemesen.

És onnantól kezdve így hívták.

Minden nap.

Sári eleinte csak elfordult, de ahogy múltak a napok, a nevetések egyre gúnyosabbak lettek. Hiába próbált úgy tenni, mintha nem hallaná, belül minden egyes csúfolódás elbizonytalanította.

Egyik délután, amikor a nagymamája érte jött, nem szaladt oda, mint máskor. Csak lassan ballagott és a földet nézte.

– Mi baj, kicsikém? – kérdezte Mama, de Sári csak vállat vont és halkan annyit mondott:

– Semmi.

Otthon ebéd közben is alig szólt, csak kavargatta a levest és még a kedvenc süteményéből sem kért.

Délután Papa labdázni hívta a parkba, de Sári nem akart menni.

– Gyere csak, jót fog tenni egy kis friss levegő! – biztatta, majd végül elindultak.

Odakint szép őszi levelek táncoltak a szélben, a napfény pedig gyengén sütött. Minden adott volt egy kis játékhoz, de a kislány most mégsem a megszokott lelkesedéssel szaladgált. Ahogy Papa belerúgott a labdába, az homlokegyenest egy nagy, zizegő levélkupacba gurult.

Sári lassan odasétált és fél kézzel beletúrt. De mielőtt kihúzhatta volna, valaki kidobta neki.

Aztán a kupac is megmozdult és egy apró sárkányfej bukkant elő belőle.

– Hűha! – kapta szájához a kezét Sári.

– Hűha, bizony! – kuncogott a kis sárkány és oldalra billentette a fejét. – A hajad pont olyan szép, mint ez a vörös levélkupac! Én Zsömle vagyok egyébként! 

Sári meglepettsége hirtelen újra szomorúságra váltott. Lesütötte a szemét és így szólt.

– Pont ez a baj. 

– Baj? – lepődött meg Zsömle. – Mégis mi lehet a baj ezzel a gyönyörű hajjal?

– A többieknek nem ilyen, ezért nevetnek rajtam és rókának hívnak.

– Rókának? – kérdezett vissza Zsömle. – Az nagyon különleges állat ám!

– Én nem akarok különleges lenni – mondta a kislány. – Csak olyan, mint mindenki más.

Zsömle elmosolyodott. A szeme sarkában apró szikrák csillantak.

– Hát akkor gyere velem! Mutatok valamit.

A levelek körülöttük megzörrentek, a szél kavargó táncba kezdett és mire Sári kettőt pislogott, már nem a parkban voltak. Egy virágos réten álltak.

– Nézd csak! – szólt Zsömle és a fű közül előbújt egy apró piros katica.

Csakhogy ennek nem a szokásos hét, hanem csak hat pettye volt.

– Hé, neki hiányzik egy! – lepődött meg Sári.

– Igen – bólintott Zsömle – és pont ezért ismeri meg mindenki. 

A katica felröppent és egy pillanatra megpihent a kislány kezén, mielőtt elszállt volna. 

Továbbmentek, majd egy domboldalon megálltak. Amerre csak elláttak, mindenütt sárga pitypangok nyíltak – kivéve egyet. A sárga virágszőnyeg kellős közepén ott állt egyetlen egy hófehér.

– Oda nézz, ő nem illik ide – mondta Sári a rikító virágra.

– Dehogyisnem – nevetett Zsömle. – Éppen ez az, a te szemed is rajta akadt meg először. Ráadásul, ő az, aki továbbviszi a többieket. Nélküle ők sem lennének itt.

– Én ezt nem értem. – szólt Sári döbbenten.

– Figyelj csak! – mondta Zsömle és rámutatott a fehér pitypangra, aminek a szél épp akkor kapta fel a szirmait, amiből az aprócska magok tovaszálltak, szerteszórva a mezőn. A kislány ámultan figyelte.

– És ez még nem minden! – szólt a kis sárkány. – Tudod, mi lesz belőlük?

– Nem – rázta a fejét Sári.

– Az a kis bolyhos virág, amit a gyerekek elfújnak, mikor kívánnak valamit.

A kislány elmosolyodott.

– Látod? – kacsintott Zsömle. – Ha minden pitypang sárga maradna, nem lenne mit kívánni.

Ezután egy almafához értek. A kis sárkány felreppent és leszedett két gyümölcsöt. Az egyik gömb alakú volt, a másik kicsit hosszúkás.

– Melyiket választod?

Sári gondolkodás nélkül a gömbölyűt vette el. Zsömle elmosolyodott és kettévágta őket.

Mindkettő belsejében ott ragyogott a kis csillag alakú magház. 

– Látod? Kívül más, de belül ugyanaz van bennük. Semmivel sem több vagy kevesebb. 

Sári elmosolyodott. Aztán a szél újra megmozdult és a körülöttük lévő fákról arany és vörös falevelek hullottak rájuk. Mindketten felvettek párat, magasra hajították és alá álltak. Kuncogva nézegették a kislány kardigánján megülő leveleket.

– Ezek sem mind ugyanolyanok – mondta a kislány halkan. 

Pontosan! – helyeselte Zsömle – Mégis, együtt adják az ősz igazi szépségét.

A szél hirtelen Sári hajába kapott és a különleges tincsek csak úgy lobogtak.

A kislány ekkor már vidáman nevetett.

– Talán tényleg nem baj, ha más vagyok, mint a többiek az oviban… – mondta.

– Sőt – felelte Zsömle mosolyogva. – Képzeld csak el, milyen unalmas lenne, ha mindenki egyforma lenne! Nem tudnánk, hogy tükörbe nézünk épp vagy egymásra.

A kislány csak kuncogott. 

– Éppen ettől színes a világ. Viseld büszkén a tiédet! – folytatta Zsömle.

A szél lassan elcsendesedett és ismét a parkban álltak. Papa a padról integetett.

Sári odaszaladt hozzá és az ölébe ugrott. 

– Papa, már tudom minek öltözök Halloweenkor! – mondta csicseregve.

Hazafelé már végig csacsogott és mikor beléptek az ajtón, gyorsan Mamához fordult:

– Mama! – kiáltotta. – Kitaláltam, mi leszek az ovis halloweeni mulatságon! Egy gyönyörű, vörös bundájú róka!

Mama elmosolyodott és megsimogatta a haját.

– Ez remek ötlet, csillagom. Nagyon különleges leszel.

Vége