Lujzi és a csodafa

Szombat délelőtt anyával és apával biciklizni mentek a közeli tóhoz. A kicsi kerekei csak úgy zörögtek a kövön. Amikor már közel jártak hazafelé, Lujzi hirtelen megállította a pedált:
– Szomjas vagyok! – kiáltotta. – Anya, szomjas vagyok!

Anya hátrapillantott rá.
– Látod ott az utca végén a házunkat? – mutatta. – Már csak egy kicsit kell tekerni és máris töltök neked egy pohár vizet otthon.

De Lujzi nem nyugodott.
– Szomjas, szomjas, szomjas! – ismételgette.

Amikor hazaértek, nagyokat kortyolt, de épphogy letette a poharat, máris megszólalt:
– Éhes vagyok!

Anya rámosolygott és így szólt:
– Beteszem a bicikliket a tárolóba és készítem az uzsonnát.

– De én most vagyok éhes anya! – toporzékolt a kislány.

Bizony, Lujzinál ez nem volt ritka. Például legutóbb, amikor papa meglátogatta őket, ajándékot hozott neki. Ahogy belépett az ajtón, a kabátját még le sem vetette, Lujzi máris odarohant hozzá.

– Papa, mit hoztál? Add már ide! – csillogtak a szemei és közben ugrándozott körülötte.

– Várj egy pillanatot Lujzika, hadd tegyem le a kabátomat – mondta papa.

De Lujzi nem bírta kivárni. Egy szempillantás alatt már derékig eltűnt a nagy táskában.

És ott volt a kistesója is. Egy délután lelkesen belekezdett egy mondókába, amit az oviban tanult. Szépen, megfontoltan dúdolászta, de hirtelen egy sor nem jutott eszébe. Megállt és gondolkozott.

– Na, mondd már! – sürgette rögvest Lujzi. – Olyan lassan beszélsz! Majd én befejezem helyetted! – mondta és gyorsan elhadarta a végét.

A kicsi szeme megtelt könnyel és halkan elsírta magát.

– Jaj, Lujzi – szólt rá anya most már. – Nem lehet mindig mindent azonnal megkapni. Meg kell tanulnod türelmesebbnek lenni!

Lujzi duzzogva kiszaladt a kertbe és morcosan belehuppant a hintába. Magában zsörtölődve ringott, amikor a kert sarkában egy földkupac mocorogni kezdett, mintha csak egy kis vakond akarna kibújni belőle. De nagy meglepetésére nem vakond, hanem Zsömle, a kis sárkány dugta ki fejét a föld alól. A kislány odaszaladt hozzá, míg ő lesöprögette magáról a földet, felkapott egy kis kertész kalapot, majd így szólt:

–Gyere Lujzi, mutatok neked valamit. 

Azzal kinyitotta a nála lévő kis zsákot és előkotort belőle néhány apró magocskát.

Lujzi kíváncsian kapta fel a fejét.
– Mik ezek? – kérdezte.

– Ezek nem akármilyen magok. Csodamagok. De csak akkor nőnek, ha türelmesen gondozzuk őket.

Gyorsan el is ültették, Zsömle egy kis földet hintett rájuk, de a kupac meg sem mozdult.

– Hol van? – kérdezte Lujzi. – Mikor nő már ki? Nem is növekszik!

Ó, de növekszik – mondta Zsömle – csak épp nem látszik mert a föld alatt ereszt kis gyökereket. 

A kislányt ez nem nyugtatta meg.
– Látni akarom, ahogy nő! Látni akarom most! – mondta és kaparászni kezdte a földet.

De a mag összerándult és visszahúzódott.

– Látod? – sóhajtott a kis sárkány. – Ha siettetjük, csak lassabban fejlődik. Mindennek megvan a maga ideje. Igazítsd meg a földjét ezzel és várd meg, mi történik. – mondta és átnyújtott a kislánynak egy ici-pici gereblyét. 

Lujzi kikapta a kezéből és gyorsan megigazgatta a kupacot. Egyszer csak egy vékonyka hajtás dugta ki a fejét, áttörve a földet. Pici, zöld levelei még reszkettek a szélben.

– Ennyi? – fanyalgott Lujzi. – Ez túl lassú! Nőj gyorsabban! Nőj nagyra most! – kiabált rá a kis növényre.

A hajtás ettől megrezzent, az összes kis levelét visszahúzta és megállt a növekedésben.

– Ha így sürgeted, csak megijed. Gondozd csak tovább türelmesen és meglátod, milyen szép lesz! – mosolygott Zsömle a kislányra, majd a kezébe nyomott egy apró, varázsvízzel teli locsolókannát.

A kislány megöntözte vele és a vékony kis szár egyre csak erősödni kezdett, magasabbra kúszott, míg végül egy kis fa lett belőle, a tetetjén egy apró bimbóval.

Lujzinak felcsillant a szeme.
– Gyere már, szedjük le a tetejéről! Tudni akarom, mi az! – kiáltotta és elkezdett felkapszkodni a fa friss ágaira.

– Várj, Lujzi! Ezek az ágak még gyengék, nem bírnak el téged. –  figyelmeztette Zsömle. – Meg kell erősödniük, különben…

De Lujzi már mászott is és ahogy a kis sárkány megjósolta, az ág hirtelen reccsent egyet és letört. A kislány a földre huppant. Szerencsére nem ütötte meg magát, csak a ruhája lett poros. A fa azonban megint megállt a növekedésben.

– Látod? Még mindig gondoznunk kell. – Azzal elővett egy újabb kis zsákot.

A kislány kinyitotta, megszórta a fa tövét a benne lévő csillámló porral és várt. A levelek egyszer csak felcsillantak, majd a fa újra növekedni kezdett. Most már egyre erőteljesebben, vastagabb törzzsel, szélesebb koronával tört az ég felé. A végén már olyan magasra nyúlt, hogy Lujzi nem is látta a tetejét.

– Gyere! – mosolygott Zsömle. – Most már mehetünk! 

Így már együtt kapaszkodtak felfelé az ágakon, akárcsak a létre fokain. Közben újabb és újabb kis hajtások nőttek és kanyarogtak, a levelek pedig már akkora árnyékot adtak, mint egy esernyő.

Egyszer csak Lujzi megpillantott egy apró gyümölcskét, ami alig nagyobb volt, mint egy borsó.

– Nézd Zsömle, egy gyümölcs! – kiáltotta izgatottan és mielőtt a kis sárkány szólhatott volna, lerázta az ágról és elkapta. Beleharapott, de az íze fanyar volt.

– Jaj, ez nagyon rossz! – fintorgott a kislány. 

Zsömle elmosolyodott.
– Azért, mert még nem volt ideje megérni. A gyümölcsnek is idő kell, de segíthetünk rajta egy kis gondoskodással. – Majd előkapott egy apró üvegcsét, benne szivárványszínben csillogó permettel.

Lujzi lassan, óvatosan megszórta a permettel a kis terméseket és izgatottan várakozott.

A gyümölcsök hirtelen kikerekedtek, egyre nagyobbak és teltebbek lettek, míg végül csodaszép színekben kezdtek ragyogni: piros, aranysárga, zöld és lila gömbök hintáztak az ágakon.

Zsömle lekapott egyet és a kislánynak adta.

– Hmm, édes, mint a méz! – mondta Lujzi és úgy érezte, mintha minden türelmetlensége elszállt volna. Csak ült az ágakon, nézte a színes gyümölcsöket és most először azt gondolta: „Érdemes volt várni.”

Zsömle mosolygott.
– Látod Lujzi, a türelem olyan, mint ez a fa. Lassan nő, de ha kivárod, végül a legédesebb gyümölcsöt adja.

Amikor visszatértek, Lujzi másként nézett a világra. Megölelte a kistesóját és megkérte, mondja újra a mondókát, amit türelmesen végighallgatott. Anyának pedig azt mondta:

– Beteszem a biciklimet a tárolóba, amíg te elkészíted az uzsonnát.

Anya meglepetten rá mosolygott és megkérdezte:
– Hát veled mi történt, Lujzi?

– Semmi különös – vonta meg a vállát – csak rájöttem, hogy nem baj, ha néha kicsit lassabban történnek a dolgok.

Vége