Kavicsok a táskában

– Ez így még nem az igazi! – morfondírozott.

Kiment a nappaliba keresgélni. Nem talált semmit, visszafelé haladva azonban megakadt a szeme a hálószoba éjjeliszekrényén: ott pihent apa jegygyűrűje és a kedvenc karórája, amit anya a születésnapjára adott neki. Vince szeme felcsillant.

– Tökéletes! – súgta.

Sebesen felkapta, visszaszaladt a szobájába és a torony tetejére csatolta. Így lett teljes az igazi Óratorony.

Végre kezdődhetett a játék legizgalmasabb része: jött a félelmetes dinoszaurusz! Morogva, dübörögve tört előre, feldöntötte a fákat, eltaposta a park padjait, elsodorta a kisautókat, végezetül pedig a toronyóra is a hatalmas lábak alatt roskadt össze.

Mielőtt jöttek volna a kis tűzoltó és rendőr figurák, hogy elűzzék a szörnyet a városkából, Vince még taposott párat a dínóval a romokon és ugrándozott egy kicsit a toronyóra maradványain. Aztán hirtelen megtorpant. Letette és a toronyról lepottyant órára pillantott: a számlapja berepedt. A kisfiú szíve hevesen dobogott. Apa nagyon szereti ezt az órát… biztos nagyon csalódott lesz, ha meglátja!

„Most mit csináljak?” – gondolkodott Vince. Óvatosan kiosont a szobából és elindult egyenesen oda, ahol korábban az órát találta Először visszatette volna a helyére, de az túl nyilvánvaló lett volna. Ötletelni kezdett… mi lenne, ha a szél fújta volna le. De akkor megpillantotta Mircit, a cicát, aki épp a szekrény másik felén üldögélt és a mancsát tisztogatta. „Akár ő is lelökhette, hiszen állandóan itt mászkál” – villant be. Gyorsan betolta az órát a szekrény alá, mintha a macska hibája volna, majd visszasietett játszani, mintha mi sem történt volna.

Alig telt el pár perc, amikor egyszer csak egy nagy „Jaj a csudába!” felkiáltás törte meg a csendet a fürdő felől. Vince rögtön tudta az okát. Kilesett a szobából és látta, hogy apa az órát vizsgálja, majd észreveszi Mircit a szekrényen. A kisfiú egy pillanatra megkönnyebbült és úgy érezte, a terve bevált… de a furcsa érzés a gyomrából valahogy mégsem múlt el.

Ekkor hirtelen halk motoszkálást hallott. A sarokban heverő piros hátizsák egyszer csak mocorogni kezdett szokatlanul. Vince odaszalad, kicipzározta gyorsan és hopp! Zsömle, a kis sárkány bújt elő belőle.

– Szia, Vince! – mosolygott. – Azért jöttem, hogy segítsek megoldani a galibát!

– Galibát? – kérdezte a kisfiú értetlenkedve. Nem történt itt semmi galiba – motyogta, majd oldalra lesett, mint aki mit sem tud a történtekről.

– Hát jó… – felelte Zsömle kissé meglepetten. – Akkor mi lenne, ha kirándulnánk egyet? Mutatok valamit!

Vince a hátára kapta a piros táskát és már indultak is. Nemsokára egy varázslatos domb lábánál álltak. Hosszú út vezetett felfelé, az ösvény két oldalát pedig végig apró kövek szegélyezték.

– Merre vezet? – kérdezte Vince kíváncsian.

– Gyere, nézzük meg! – felelte Zsömle és már sebesen ment is a még láthatatlan cél felé.

A kisfiú Zsömle után sietett és így baktattak felfelé egymás mellett a hosszú úton. A nap barátságosan sütött, a fűben apró kék és sárga virágok bólogattak, a szél pedig susogva kísérte őket.

– Még mindig nincs kedved elmesélni, mi történt az órával? – kezdte Zsömle óvatosan.

– Milyen órával? – válaszolta Vince miközben a szeme a földre szegeződött.

Abban a pillanatban egy halk koppanás hallatszott. Vince megállt, és hátrapillantott. Mintha egy apró kő gurult volna bele a táskájába.

– Hát azzal, amit apa úgy szeret és…

– Biztos Mirci volt… – vágott hirtelen Zsömle szavába a kisfiú. – Ő szokott a szekrény tetején mászkálni.

Újabb koppanás. A táska most még nehezebbnek tűnt. Vince belesett: két szürke kő lapult az alján.

Ahogy mentek tovább, Vince nem hagyta annyiban. – Tényleg nem én voltam, én csak játszottam… igazából a dínó volt az, hiszen ő rombolta le a várost!

És ahogy ezt kimondta, kopp! A harmadik kő is a táskában landolt. Lerakta a földre és húzni kezdte maga után.

– Hogy kerültek ezek ide? – hüledezett.

Zsömle odasietett és már ketten húzták a kövekkel megpakolt táskát.

Vince kicsit elgondolkozott, de aztán vállat vont és továbbment. Ahogy kapaszkodtak felfelé a dombon, a kis kavicsok csörömpölve zötykölődtek, mintha az egész hegyet cipelné.

A kisfiú végül lihegve roskadt le a domboldalon.
– Ez túl nehéz! – mondta elkeseredetten.

Zsömle mellé ült és rámosolygott.
– Tudod… talán nem is a kövek a nehezek, hanem a titok, amit cipelsz.

Vince lehajtotta a fejét és halkan bevallotta:
– Jó… rendben. Én törtem el az órát. Nem akartam, hogy apa miattam legyen szomorú. Vagy csalódott… És szegény Mirci. Most rá haragszanak helyettem.

Abban a pillanatban a táska magától kinyílt és a sok kő egyszerre zúdult ki belőle. Csilingelve, csattogva szaladtak lefelé a domboldalon, egyre messzebb és messzebb, míg el nem tűntek a virágok között. A táska újra könnyű lett.

Zsömle mosolyogva intett.
– Nézz körül!

Vince felpillantott és rájött: már a domb tetején vannak. A táj messzire nyúlt előttük és úgy érezte, mintha nemcsak a táska, hanem a lelke is megszabadult volna a súlytól.

– Akkor… most visszamegyek és elmondom apának. De szeretném jóvátenni valahogy.

– Ezen is tudunk segíteni – kacsintott Zsömle. Majd felkaptak egy-egy követ. Hazaérve Vince a szobájába szaladt és a kis kavicsokra ráfestette magát és apát, majd kiszaladt a nappaliba.

Apa épp az órát bütykölte. Vince odalépett hozzá és nagy levegőt vett.
– Apa… szeretnék mondani valamit: én törtem el az órát. Nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy szomorú legyél miattam.

Apa először csodálkozva nézett rá, aztán átölelte.
– Köszönöm, hogy elmondtad. Ez sokkal többet jelent, mint bármilyen óra.

Vince átnyújtotta a kis köveket.
– Hoztam valamit cserébe. Ezek mi vagyunk.

Apa elmosolyodott és így szólt:
–Büszke vagyok rád, Vince! És erről mindig eszembe jut majd, milyen őszinte vagy!

Másnap együtt bevitték az órát a szervizbe. Hazafelé pedig megálltak a cukrászdában. Vince szíve már olyan könnyű volt, mint a szellő a domb tetején.

Vége