A varázslatos körhinta

Rozi néha félénk és bátortalan volt. Dorka pedig határozott és ha valamit eltervezett, nehéz volt lebeszélni róla. Ő szeretett választani: társast, mesét, sőt még az aznapi ebédet is. A játékait féltve őrizte és nem mindig szerette megosztani. Néha, ha nem arra a játszira indultak el anyáékkal, amerre ő szeretett volna, egyszerűen csak lecsücsült a földre, megmakacsolta magát és meg sem mozdult, akár csak egy szobor.

Egy napsütéses délután, amikor épp a kedvenc játszóterükön voltak, ahol Rozi csúszdázott, Dorka pedig hintázott, egyszer csak megjelent egy új kisfiú. Egyedül üldögélt a homokozó szélén és a cipője orrát belefúrta a porba, újra meg újra.

Rozi lesiklott a csúszdáról, odasétált mellé és halkan, de kíváncsian így szólt:
– Szia! Te ki vagy?

Zozi nemrég költözött a környékre és most járt először itt, nagyon tetszett neki, csak épp még barátai nem voltak.

A kisfiú felnézett és vidáman bele is fogott.
– Zozi vagyok. Most költöztünk ide. És szeptembertől elsős leszek…

Azt is elújságolta, hogy nagyon szereti az új szobáját, ahol végre van hely a dino gyűjteményének, szépen felsorakoztatva a polcon. Csak egy apró részlet nem stimmelt: nem ismert még senkit.

Rozi elmosolyodott.
– De már ismersz valakit: engem. Rozi vagyok, ő pedig ott a hintában a legjobb barátom, Dorka!

Dorka kíváncsian közelebb jött, kifaggatta a kisfiút, majd gyorsan elmondta:
– Ő az ÉN legjobb barátom! – húzta ki magát, majd hozzátette – És ez a mi homokozónk.

Zozi csak bólintott és azt javasolta, építsenek együtt homokvárat. Rozi örömmel csatlakozott, Dorka pedig kelletlenül, de letelepedett melléjük.

Építettek egy hatalmas kastélyt tornyokkal, kanyargós vizesárkokkal, kagylókkal díszített kapukkal. Már-már egy egész homokbirodalom született.

Egyszer csak Zozi meglátta, hogy üres a hinta.
– Nézzétek, szabad mindkettő! – kiáltotta és odarohant.

Rozi utána szaladt. Egy pillanat múlva pedig már együtt dudorásztak a levegőben:
– Egyszerre megyünk, káposzta a fejünk…

Dorkának most nem jutott hely a hintán, hiába sietett ő is. Ez volt az a pillanat, amikor a kislány már nem várt tovább tétlenül. Arca elmérgesedett. Felszegte az állát és visszaindult a homokozó felé. Minden egyes lépésnél azt duzzogta:
– Csúnya Rozi. Csúnya Zozi. Csúnya hinta. Csúnya homokvár.

És egyetlen mozdulattal… lerombolta az építményt. Az egész birodalom apró kis homokszemekre hullott.

Ám ekkor az egyik homokkupac hirtelen mozogni kezdett. Egy kicsit megrázkódott, aztán kiugrott belőle valaki: egy aprócska, egylábon ugráló kis sárkány – Zsömle!

– Halihó, Dorka! – köszöntötte, miközben épp a homokot rázta ki a füleiből. – Itt meg mi történt?

Dorka, még mindig feldúltan belekezdett a panaszkodásba:
– Az történt, hogy én Rozival akartam játszani. Egyedül! Egyébként is, ez az ÉN játszim, az ÉN homokozóm, az ÉN hintám. És Rozi az ÉN barátom. Csak az enyém!

Zsömle oldalra billentette a fejét.
– Szóval… minden csak a tiéd?

– Igen. Legalábbis… így volt. És az jobb volt.

Zsömle elmosolyodott:
– Ó, értem már! Tudod mit? Mutatok valamit. Valamit, amit csak te láthatsz. Gyere!

És már szélsebesen repültek is, egyenesen egy színes, varázslatos vidámpark felé. A levegőben egy kedves dallam és édes vattacukor illata szállt. Amerre csak néztek, mókásabbnál-mókásabb játékok vették körbe őket. A kislány haragja egy pillanat alatt köddé vált.

Zsömlével elindultak az egész vidámpark legmesésebb pontja, a középen álló körhinta terem felé. Itt még lenyűgözőbb látvány fogadta őket: a körhinta üléseit különböző lovacskák formálták meg, a lovacskák nyergei mindenféle színben pompáztak, a díszes terem egész falát pedig körös-körül tükör borította.

– Ülj csak fel! – bólintott Zsömle.

Dorka felpattant a piros nyeregbe, Zsömle mellé ült a türkizre és egyszer csak… elindultak. A mókás kis dallam felcsengett és a hinta körbe-körbe ringott. Dorka kacagott, de aztán az egyik körnél belepillantott a tükörbe és hirtelen… egy másik arcot látott. Maga helyett Zozi nézett vissza rá szomorú arccal, egyedül üldögélve.

– Hé! Ez nem én vagyok! Miért őt látom? – kérdezte a kislány.

– Mert most az ő helyében vagy. Látod, kiközösítve érzi magát. – mondta Zsömle halkan. – Szeretne barátokat. De attól tart, nem fogadják be…

Dorka elcsendesedett. A körhinta fordult tovább. És ekkor… Rozi arcát látta a tükörben. Ő sem nevetett. A kislány kérdően nézett Zsömlére.

– Tudod, nem akart téged megbántani – mondta Zsömle. – Csak szerette volna, ha mind együtt játszotok. És azt hitte, te is örülnél ennek.

Az utolsó körben Dorka már saját magát látta a tükörben. Makacs volt. Zsörtölődő. Aztán… szomorú.

– Én csak nem akartam, hogy Rozi mással játsszon. – suttogta. – Mi van, ha kiszorulok a homokozóból, aztán a hintából és aztán… a barátságunkból. Ha minden az enyém, ez nem történhet meg!

Zsömle elmosolyodott.
– Akarni valamit nem rossz dolog. De ha erőből szorítod, lehet, hogy egyszer csak megszökik. – magyarázta Zsömle. – Például, itt ez a körhinta. Ugye milyen mesés? – kérdezte. – De tudod mitől lenne még jobb? Ha ezt másnak is megmutathatnád! A ti barátságotok is ilyen. Erős és nem tépi szét sem egy hinta, sem, ha néha megosztod mással.

Dorka elgondolkodott.
Mikor visszaértek a játszóra, Zozi a hinta mellett álldogált, Rozi pedig a homokvár romjait nézegette.

Dorka odalépett hozzájuk.
– Gyertek, játsszunk valamit, mind a hárman! – és határozottan elindult a rugós lovacskák felé. A többiek követték.

Rozi a sárgához lépett. Zozi a piros felé indult… pont ahhoz, amit Dorka is kiszemelt magának. Egy pillanatra megálltak.

Dorka lenézett a piros nyereg felé, aztán elmosolyodott:
– Tudod mit, Zozi? Üljünk fel együtt. Úgy sokkal mókásabb lesz!

A lovacskák pedig megindultak és előre-hátra ringatóztak a három baráttal a hátukon.

Zsömle indulás előtt még a távolból rákacsintott a kislányra és így szólt:
– Látod, az öröm mindig nagyobb, ha van kivel megosztanod!

Vége