Az Elefántsziget titka

A kisfiú imádta a zsúrokat. A sok lufit, a tortát, na meg persze azt, hogy ilyenkor mindig ki lehetett próbálni valami új játékot. Most sem volt ez másképp, Juli a feldíszített nappali közepén ült csillámos szoknyájában és együtt bontogatták a szebbnél szebb ajándékokat: egy óriási babaházat konyhával, egy illatos zsírkréta szettet, egy unikornis formájú plüssfigurát. De a legkülönlegesebb egy aprócska, aranyszínű csomagolásban rejtőzött.

Nahát, egy zenélő mesekönyv! – ámuldoztak egyszerre a meghívott gyerekek.

Ahogy lapozták, minden oldal más és más dallamot játszott. Az ünnepeltet egy kis nóta nyűgözött le igazán, így mindig ugyanoda lapozott vissza, ahol a kedvenc dallama szólt. Újra. És újra. És újra.

Levi először még élvezte, de aztán…

– Lapozzunk tovább, Juli! – kérte. – Már vagy hatszor hallottuk ezt a dalt.

– De ez a kedvencem! – felelte Juli és újra visszalapozott.

Levi egy nagyot sóhajtott. Ahogy a dalocska ismétlődött, a kisfiút annál inkább elöntötte a méreg és a türelmetlenség.

– Most én akarok választani! – mondta.

– Várj egy kicsit, mindjárt! – felelte a kislány.

De Levi nem várt. Odaugrott és megpróbálta kihúzni Juli kezéből a könyvet. Csak húzta-húzta, mire Juli egyre erősebben szorította. A könyv hintázott köztük, jobbra-balra, aztán egyszer csak: reccs! A kedvenc zenélő oldal… kiszakadt.

Juli arca elfehéredett. A szeme megtelt könnyel. A szoba pedig elcsendesedett.

A felnőttek gyorsan odasiettek. – Levi, ez nem volt szép. Kérj bocsánatot! – mondták a szülei. – Juli megosztotta volna veled is, ha türelmes vagy.

Levi viszont csak állt. A füle vörösen égett.

– Nem történt semmi – motyogta. – Van még benne sok másik zenélős lap.

Ahogy ezt a kisfiú is sejtette, a szülei nem fogadták el ezt a választ. – Ugyan Levi, próbáld csak meg ezt újra.

De Levinek egyszerűen nem jöttek a szavak a szájára, sem az S betűs, sem a B betűs. Végül megelégelte a csendet, dühösen hátat fordított és elszaladt Juli szobájába. Hátrahagyva a zsúrt becsapta maga mögött az ajtót. Jártában annyira dúlt-fúlt, hogy belerúgott egyet a földön heverő labdába, ledobta a földre az ágyon lévő díszpárnát, majd lehuppant Juli íróasztalának székébe. A könyvespolcra bámult.

– Nem is volt nagy dolog… – dünnyögte. – Nem csináltam semmi rosszat! Juli már úgyis kijátszotta magát. Egyébként is, egy rakás másik könyve van, amivel játszhat.

Lassan odalépett a könyvespolchoz, szemügyre vette az ott sorakozó köteteket, majd leemelt egy szép, kék fedelű könyvet. Amikor kinyitotta, a lapok hirtelen maguktól pörögni kezdtek előre-hátra… és egyszer csak, puff: Zsömle, a kis sárkány ugrott elő a lapok közül! A kisfiú meglepődött, de még mindig túlságosan dühös volt ahhoz, hogy érdeklődjön.

– Szia! Azt hiszem, el kellene jönnöd velem az Elefántszigetre – mondta Zsömle barátságosan.

– Én nem megyek sehova – vágta rá a kisfiú makacsul, majd várt egy keveset. El akart fordulni, de a kíváncsiság erősebb volt. – Egyébként sem tudom, hol van az a buta sziget és… biztos nem is olyan érdekes…, ugye?

– Ó, ez bizony az egyik legvarázslatosabb hely, amit ismerek – mosolygott Zsömle. – És azt hiszem, lenne ott valami, amit érdemes megnézned.

Levinek most már annyira furdalta a kíváncsiság az oldalát, hogy végül rávágta:

– Hát jó. Úgysem történik itt semmi izgalmas.

Zsömle kitárta a mesekönyvet és egy szempillantás alatt el is tűntek a lapok között, egyenesen a varázslatos Elefántsziget felé repülve.

A látvány lenyűgöző volt. Mindenütt különböző méretű elefántok! Picik, mint egy katicabogár, közepesek, mint egy kutyus és egészen hatalmasak, akárcsak egy dinoszaurusz. Levi eleinte nevetni kezdett, de aztán észrevette, hogy valami nem stimmel: ezek az elefántok nem játszanak egymással. Csak lassan, lehajtott fejjel sétálnak fel és alá.

– Miért ilyen szomorúak? – kérdezte.

– Ez az Elefántsziget – magyarázta Zsömle. – Egy varázssziget, ahol a megbántott érzések laknak.

– Megbántott érzések? – kérdezte kissé hitetlenkedve.

– Bizony! – bólintott a kis sárkány. – Az érzések, amiket másokban okozunk, nem tűnnek el nyomtalanul, hanem elsodródnak egy szigetre. A kis sérelmek itt egyre csak nőnek, míg végül hatalmas elefántok lesznek. Persze csak akkor, ha nem foglalkozunk velük.

Levi csendesen körülnézett. Az egyik oldalon egész picike elefántok álldogáltak szomorúan.

– Mutatok valamit. – kezdte Zsömle. – Ez itt Juli elefántja.

– Juli elefántja nem is olyan nagy, mint a többi. Mondtam én, hogy nem nagy dolog. –  A kisfiú épp, hogy kimondta, mire Juli elefántja hirtelen a kétszeresére nőtt. Így akkora lett, mint egy busz.

– Hűha… – suttogta Levi.

– Most már látod? – kérdezte Zsömle. – Ez bizony nem javul meg magától, sőt! Ha túl sokáig várunk, a végén nem lesz elég hely.

Ahogy a kisfiú nézelődött a zsúfolt szigeten és egyre inkább kezdte érteni a helyzetet, egyszer csak egy kis elefánt ahelyett, hogy megnőtt volna, hirtelen egy szép, színes pillangóvá változott és elröppent.

– Oda nézz! – rikkantotta Levi. – Nem is növekszik mind!

– Jól látod! De képzeld, ők nem maguktól változnak ám át, hanem valaki jóváteszi épp, amit okozott. – mutatott Zsömle egy másikra, ami szintén kecsesen elszállt.

– Akkor én is mondom, hogy sajnálom és kész! – vágta rá Levi. De az elefántja meg sem mozdult.

– Elromlott – dünnyögte csalódottan.

– Nem romlott el – kuncogott Zsömle halkan. – Csak nem érezte igaznak. Nem elég kimondani. Érezni is kell. Őszintén. A varázslat csak akkor működik.

Ekkor Juli elefántja ismét megnőtt. Most már akkora volt, mint egy helikopter. Levi gyomrában hirtelen furcsa érzés kezdett motoszkálni. Mintha egy nagy, nehéz kő telepedett volna oda.

– Ez a bűntudat – mondta Zsömle halkan. – A jele annak, hogy tényleg bánod. Azt hiszem, akkor itt az ideje, hogy visszamenjünk és elmondd.

– Várj! – vágta rá gyorsan a kisfiú. – Nem tudom, hogy mondjam el neki. Olyan nehéz. Talán rajzolok neki valamit, vagy még jobb… átadhatnád neki te az üzenetem!

A kis sárkány elmosolyodott. – Tudod Levi, a legjobb, ha ezt nem bízod másra. Nem kell hozzá levél, sem különleges üzenet. Elég, ha egyszerű, őszinte és szívből jövő.

Zsömle kinyitotta a könyvet és visszarepítette magukat a szülinapi zsúrra. A gyerekek még mindig játszottak, Juli pedig az anyukája ölében ült és az ajándékait nézegette, még mindig könnyes szemmel.

Levi odalépett hozzá. Mély levegőt vett és belefogott.

– Sajnálom Juli. Nem így akartam. Te vagy a legjobb barátom és soha nem bántanálak meg direkt. Szívből sajnálom.

A kislány arca felderült.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Megbocsátok.

Levi szíve hirtelen megkönnyebbült. De egy valamit még mindenképp tudni akart.

– És… az elefánt? – kérdezte Zsömlét.

A kis sárkány kacsintott.

– A bocsánat egy apró szó, de ha kimondod, te is lehetsz varázsló!

Majd kinyitotta a szép kék könyvet, amiből egy pillangó szállt ki, pontosan olyan, mint az Elefántszigeten. Forgott egyet és már el is szállt a nyitott ablakon át. Zsömle egy szempillantás alatt eltűnt a lapok között, Levi pedig boldogan ment vissza a zsúrba. A zenélő mesekönyv pedig már nem is hiányzott senkinek.

Vége